Nem mintha ne tennénk ezt valóban örömmel. Hanem azért, mert az Olvasóklub önmagában, és ezen belül mind a tizenhárom közösség annyira értékes számunkra, hogy nem illik hozzá egy kedves, de mégis sablonos felvezetés.
Olvasva csoportjaink beszámolóit egyszerre jár át bennünket az öröm, a büszkeség és a meghatódottság. És valami csendes felismerés is: hogy a szorgos, sokszor hétköznapi irodai szervezőmunka és adminisztráció mögött virágzó közösségek születnek. Olyan közösségek, amelyek minőséget, együttműködést, vitakultúrát és emberi kapcsolatokat teremtenek.
Következzen tehát az első beszámoló: a csíkszeredai Könyvhalászok csoporté. Szakmai vezetőjük, dr. Bodó Julianna gondolatai az évad utolsó találkozója után.
„Távol áll tőlünk minden pátosz, és ha parafrazálni akarnánk Vörösmarty jól ismert költeményéből az elhíresült sort: “Ment-e a könyvek által a világ elébb?”, nem ragadtatnánk magunkat bölcs és elbizakodott válaszra, de arra már megkockáztatnánk felelni, hogy mi magunk mentünk-e elébb. Vagyis mi, olvasóklubosok az olvasás által. A jó könyvek által. A KALOT Olvasóklub Könyvhalászok csoportja 12 éve olvas válogatott szépirodalmi műveket, és a tagok havi rendszerességgel azok megbeszélésére gyűlnek össze. Ez 120 könyvet, ugyanennyi találkozást és megszámlálhatatlanul sok olvasással töltött órát jelent. Vicces, de mindez arról (is) eszembe jut, hogy az alábbi fotót ugyanazon a helyszínen, ugyanabban a felállásban készítettük, mint az egy évvel ezelőttit. Megnézve a képet azt állapítottuk meg, hogy – idézem az egyik klubtagot – “Semmit sem öregedtünk”. Semmit, de – tehetjük hozzá – más tekintetben vélhetőleg alakultunk, és a most lezárt évadban elolvasott/értelmezett 10 könyv által feltételezhető, hogy haladtunk elő(bb)re. Soros olvasmányunk Milbacher Róbert regénye volt, a Keserű víz. Mindannyiunkat mélyen megérintett ez a mű. Kivételes és izgalmas írói vállalkozásként is, és társadalomtörténeti beágyazottsága okán is. És újólag bebizonyosodott: minél többet olvasunk és beszélgetünk együtt, annál több referenciapontot tudunk összekapcsolni – ez pedig nemcsak olvasottságunk mértékét növeli, hanem a csoport összetartozását is.
Lezárhatatlan volt a téma, ám valahol meg kellett állnunk. Mielőtt elváltunk volna egymástól, még kiosztásra került a tavaly alapított “Vasút utca díj”, amelyet azok a klubtagok kapnak, akik az év folyamán egyetlen megbeszélésről sem hiányoznak. De mivel mindannyian annyira odaadó és elkötelezett klubtagok voltunk, végül mindenki díjban részesült – és a díj mi más is lehetett volna, mint egy-egy könyv, mindegyik a díjazott egyéniségéhez igazodva. Még ezután is nehezen szakadtunk el egymástól. De miért is beszélek elszakadásról? Máris nekifoghatunk nyári olvasmányunknak, Daniel Kehlmann Mozgókép c. regényének, szeptemberben pedig találkozunk az új évad kezdetén. „
