Az emlékek abszolút hallása
Karl Ove Knausgård a mai norvég irodalom egyik legismertebb írója. Hatkötetes önéletrajzi regénysorozatát, melyet az író 39 éves korában, egészen pontosan 2008. február 27-én, néhány perccel éjjel fél 12 előtt kezdett írni, úgy emlegetik, mint ami mára Norvégia „egyik legfontosabb kulturális exportcikke” lett. A regényfolyam utolsó kötete most jelent meg magyarul, a magyar olvasók tehát már a teljes sorozatot megismerhetik. Az egyes regények nem követik az életút kronológiáját, a szerző sajátos módon, mintegy öntörvényűleg rakja össze a sorozat darabjait – ezért tehát nem is feltétlenül muszáj a megírás, illetve a megjelenés sorrendjét követve olvasni azokat. Az Olvasóklub tagjai a regényfolyam 3. kötetét, a Játék címűt olvassák, azt a könyvet, amely a gyermekkorról szól, és amelyet megelőz az apja halálának körülményeit megörökítő Halál c. első kötet, valamint a gyermekei születését és második házasságát taglaló, Szerelem c. második kötet. A sorozat negyedik darabja életútjának azt a szakaszát mutatja be, amikor tanárként egy halászfalu iskolájában dolgozott, az északi sarkkör közelében, a következő kötet egyetemi éveiről és első házasságáról tudósít, majd a sorozat zárásaként Hitler és Breivik (a hírhedt oslói merénylő) elemzése mellett visszakanyarodik élete olyan kínos epizódjához, amelyet épp az első kötet megírásával váltott ki.
A kínos epizód nem véletlen. Családja nem egy tagja háborodott fel és fenyegetőzött perrel, követelte a beazonosítható nevek megváltoztatását, Knausgård ugyanis a skandináv irodalomban szokatlan módon a magánélet zártságát megtörve kegyetlen (saját magát sem kímélő) őszinteséggel tárja a világ elé a családi kapcsolatokban rejlő bénító kötöttségeket, az autoritás fojtogató légkörét, a kudarcokat, a válságokat, a szégyent.
A kritikai vélemények is ellentmondásosak: vannak, amelyek unalmasnak vagy csekély irodalmi értékkel bíró, fűrészporízű, fölösleges részletekkel terhelt munkának tartják a könyvsorozat egyes darabjait, mások a tárgyilagos, külső írói nézőpont általi megközelítést említik a regényfolyam erényeként.
Az általunk olvasott harmadik kötet az író gyermekkoráról szól. A társadalomtörténeti beágyazottságot értékelő olvasó számára sokat ígérőek az első oldalak, ahol a felnőtt író az adott időszak (a hatvanas évek vége) és helyszín (Dél-Norvégia, Tromøya szigete) pontos megjelenítése által vázolja fel a gyermekkor közegét. 1969 augusztusában vagyunk, amikor a fiatal szülők két kisgyerekükkel megérkeznek arra a helyre, ahol hosszú éveket töltenek majd. Egy átlagos család, jól meghatározott családi és társadalmi háttérrel, az adott korszakra jellemző társadalmi és térbeli mobilitással. Milyenek a friss lakhelyükre érkező szülők? „Ugyanabban az évben születtek, 1944-ben, és ahhoz a háború utáni első nemzedékhez tartoztak, amely sok tekintetben valami újat jelentett, nem utolsósorban azért, mert életük, az ország történetében először, egy alaposan megtervezett társadalomban folyt.” Majd így folytatja: „Nem csupán arról volt szó, hogy a halászok, gazdák, ipari munkások és bolti alkalmazottak gyerekei egyetemre kezdtek járni, és pszichológusnak, történésznek meg szociális munkásnak tanultak, hanem arról is, hogy közülük sokan a családjuk származási helyétől távoli területen telepedtek le. A kor szellemének erejét mutatja, hogy számukra mi sem volt természetesebb ennél.” Az ekképp felvázolt idő- és térbeli paraméterek után az író bevallja, hogy élete első hat évéből semmire sem emlékszik, tehát rögtön belevág az ezt követő korszak leírásába. Mindezt pedig nézőpontváltással: ha az elején a gyermekkortól távolságot tartó látószögből láttuk az adott életkori szakasz színterét, egyik pillanatról a másikra a gyermeki nézőpont válik egyeduralkodóvá. Az elbeszélő felnőtt eltűnik, és most már a gyermek Karl Ove mesél mindarról, ami a hetvenes évek Norvégiájának egyik szigetén, egy átlagosnak mondott családban megtörténhet. De amit a felnőtt író a regény első oldalain átlagosnak nevez, az a gyermeki látásmód szerint korántsem az. Semmi sem átlagos ebben a környezetben: minden egyedi és sajátos, minden először történik, az egyén számára úgy épül fel saját élete, ahogy egyénileg megtapasztalja a világot és benne saját magát. Semmihez sem hasonlíthatók a természeti és emberi környezet elemei, az erdők, az utak, a tenger, a barátok, a játékok, az olvasmányok, a zenék, az iskola, az otthon. A barátságot és a szerelmet egyénileg kell felfedezni, botorkálni és elbotlani az emberi érzések útvesztőiben. Megküzdeni napról napra azzal az érzéssel, hogy egy autoriter apa árnyéka vetül az otthon minden pillanatára, egy olyan ellentmondásos személyiségé, akinek kiszámíthatatlan kedve és kiszámítható fülcsavarásai állandó szorongó figyelmet követelnek, de aki ugyanakkor odaadó pontossággal készíti el gyermekei vacsoráját és tízóraiját, amikor az anya hosszabb ideig továbbképzésen tartózkodik egy távoli városban. Hosszú felsorolásokban találkozunk a tizenéves gyerek olvasmányaival és zenekazettáival, a márkás ruhaneműkkel. Plasztikus leírásokban tárul elénk a nagyszülőkhöz tengerparton és erdők-sziklák közt vezető út, akárcsak az az életmód, amely a nagyszülők világát jellemzi, és amely már-már egzotikusnak tűnik az attól eltávolodott fiatal generáció számára.
A helyváltoztatás egyben korszakhatár és a regény lezárása. A család új helyre költözik, és ezzel nemcsak a gyermekkor színterét hagyja el a főhős, hanem az identitásépítésnek azt a szakaszát is lezárja, amely meghatározó ugyan, de tovább nem folytatható. Hacsak a regényfolyam valamelyik darabjában rá nem bukkanunk az összekötő elemekre. „Miután a tehertaxi elindult…, hatalmas megkönnyebbüléssel gondoltam arra, hogy soha többé nem térek vissza ide, és amit látok, azt utoljára látom. Hogy a mögöttem eltűnő házak és helyek az életemből is kivonulnak, méghozzá örökre. Nem sejtettem még, hogy a táj minden apró részlete és minden egyes benne élő ember örökre bevésődik az emlékezetembe, pontosan és precízen, úgyszólván az emlékek abszolút hallása révén.”
Karl Ove Knausgård: Játék Harcom 3
Magvető Kiadó, Budapest, 2019
Bodó Julianna