A remény lehetségességéről
Krasznahorkai Lászlót nehéz olvasni. Hosszú, tekergőző mondatai sokakat elijeszthetnek regényeinek olvasásától, miközben azok csak eszközök arra, hogy minél közelebb kerülhessünk, beavatódhassunk egy olyan világba, amelynek rémisztő szépsége sokunkat megigézhet.
Nem véletlenül nevezi Susan Sontag Krasznahorkai Lászlót az apokalipszis nagy mesterének. Korai regénye, Az ellenállás melankóliája című, amely egy magyarországi kisváros életének néhány napjába avat be, szintén apokaliptikus struktúrával bír: mondatról mondatra vezet be egy szétesésben levő, majd a végén teljesen összeomló világba.
Az események elmesélése csak karcolja a regény igazi mondandóját. A kommunista korszakban vándorcirkusz érkezik a városba, a cirkusz démonikus törpéje pedig fellázítja az odagyűlt tömeget, akik szétverik a várost. Az egész eseménysort elsősorban Valuskának, a regény angyali figurájának a szemüvegén keresztül látjuk, aki hiába próbál ellenállni az anarchikus erőknek, végül összeomlik, nem tudja feldolgozni a látottakat.
A történések síkja mellett a bemutatás módja lenyűgöző. Krasznahorkai írásművészete valóban láttatni képes. A regény nagyszabású látomása ugyanakkor az emberi létezés legvégső kérdéseit feszegeti. Fel lehet venni a harcot a világban sokféleképpen uralkodó gonosszal, ellen lehet állni a közönségességnek, a butaságnak, a primitív agressziónak? A regény zárlata habár a tökéletes reménytelenséget hordozza, véleményem szerint mégis magába rejti a remény lehetőségét. Habár a gonosz maga alá gyűri, felőrli a jót, a szépet, a kiemelkedőt a világban, az mégis reményre adhat okot, hogy tudjuk, láttuk, tapasztaltuk: a jó egyszer megmutatkozott.
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája. Magvető, 2018
Tamás Dénes
You must be logged in to post a comment.