Marilynne Robinson: Háztartás

Tartozunk valakihez?

Magával ragadott ez a gyönyörű szöveg. Hetek óta újra és újra visszaránt magához a benne megrajzolódó táj: a hatalmas tó és az azt átszelő vasúti híd, az erdő, amelyet olvadó hóréteg borít, és ahol Ruth és Sylvie bolyong túlméretezett kabátjában. Gondolatban a fellebbenő függönyök játékát nézem, a száraz levelek kavargását. Marilynne Robinson 1980-ban kiadott regényében a táj olyan mélyen beleivódik a szereplők karakterébe, illetve a történetbe, hogy a tóról kell beszélnem, ha a regényről akarok.

A Háztartás énelbeszélés. Önmagát, saját életét beszéli el egy kamaszlány, Ruth, aki Lucille-al, a húgával árván marad az észak-amerikai Fingerbone-ban, a nagyszülei házában. A szöveg maga is vízként hullámzik, nyelvezete lírai, lágy, finom. Nem a cselekmény teszi sodróvá, Ruth hangja ilyen, elbeszélése áramlik: az emberi vágyak átfordulnak az időjárás és a természet leírásába, a jelenben átmenet nélkül elevenednek meg a múlt pillanatai, egy préselt virág vagy egy sarokban kallódó papírfecni válik fontossá, az események sokszor álomszerűek.

Három generáció történetét olvassuk. A nagyapa állapodott meg Fingerbone-ban, ahol vasúti alkalmazottként családot alapított, majd évekkel később a vonat, amelyen dolgozott, kisiklott a hídon, és az egész szerelvény elmerült a tóban. A nagyanya elveszíti a férjét, ráadásul mindhárom lánya elköltözik. Helen – Ruth és Lucille anyja – hét és fél év után hazalátogat Figerbone-ba, a verandán hagyja őket egy doboz keksszel, majd öngyilkos lesz, az autót vezetve a tó mélyére zuhan egy szikláról. Öt éven keresztül neveli Ruth-ot és Lucille-t a nagyanyjuk, halála után két öreg sógornője gondoskodik a lányokról, amíg meg nem érkezik a nagynénjük. Sylvie Helen húga, aki addig csavargó életet élt, és aki átveszi a testvérpár nevelését, az anyja házának rendbentartását.

Emiatt is Háztartás a regény címe. Sylvie ugyanis nagyon nehezen boldogul a házban adódó napi feladatokkal, minden próbálkozása ellenére sem tud kellőképpen gondoskodni a megszokott rendről. A háztartás hagyományosan női szerep, mégsem illik bele ebbe sem Ruth, sem Sylvie. Más értelmet ad a háztartás szónak a ház mint hagyaték, ugyanis a nagyanya halála után a ház a két lányunokára marad, és amíg a ház az övék, addig anyagilag biztonságban vannak. A ház tehát a folytatódó élet lehetőségét adja, miközben a benne levő tárgyak a múlt hűséges őrzői.

A lányok identitáskeresése leginkább az öltözködésükön, a hajviseletükön nyilvánul meg. Sylvie flitteres bársonycipőt, skótkockás sálat, műszálas pulóvereket, olcsó nájlonkesztyűket vásárol nekik, ízlése igencsak eltér a hétköznapitól. Lucille kiábrándul ebből az életformából. Szerez egy divatmagazint, amelyben szabásminta is van, és elhatározza, hogy egymaga készíti el az új ruhát, ezzel a tettel a külvilág (az iskolatársak, a kisváros) ízléséhez próbál igazodni. Elhatározza, hogy tanulni fog, elkezd rendszeresen iskolába járni, majd egy napon elköltözik: a háztartástantanárhoz kopogtat be, aki be is fogadja. A regénynek ez a pillanat az egyik tetőpontja. Ruth ekkor végleg elveszíti a húgát, egyedül marad Sylvie-vel. A veszteséget, a hiányt tematizálja a szöveg. Ruth neve nem véletlen, érdemes a bibliai Ruth történetét újraolvasni, mert gazdagítja a regény értelmezését, ráadásul nem ez az egyetlen bibliai alaptörténet a Háztartásban.

A víz szerepe megkerülhetetlen a regényben. A tó az emlékezet, a múlt metaforája. Benne nyugszanak az elvesztett ősök, méghozzá úgy, mintha a haláluk óta semmi sem történt volna, és újra épen felbukhatnának a víz mélyéről. A víz tehát épen megőrzi az emlékeket.  „Azt álmodtam, hogy sétálok a tó jegén, amely széttöredezett, ahogy tavasszal szokott, olvadt, elmozdult, szétfeszítette magát. De álmomban a felszín, amelyen sétáltam, emberi kezekből, karokból és felfelé fordított arcokból volt összefűzve, amelyek megmozdultak, életre keltek, ahogy léptem, és csak egy pillanatra süllyedtek alá a súlyom alatt. Az álom és a gyászjelentés együtt azt a meggyőződést keltették bennem, hogy a nagyanyám egy más tartományba került, amelynek felszínén a mi életeink megannyi súlytalan, megfoghatatlan, oldhatatlan és szétválaszthatatlan tükörképként lebegnek a vízen.” Helyenként zaklatottá tesz, nagyon nyomasztó az elbeszélés.

A csavargás sajátos személyiségjegy, a sehová sem tartozás egyszerre fájdalmas és felszabadító. Ruth kétszer tölti az éjszakát a szabad ég alatt, egyszer Lucille-al, másodszor pedig Sylvie-vel. Mind a két éjszaka az egymás és önmaga megértésének új lehetőségét adja, Ruth saját lelkének mélységét fedezi fel. „Egyszerűen hagytam, hogy az ég sötétje összeérjen a koponyámban, beleimben, csontjaimban levő sötétséggel.”

Családregény, méginkább fejlődésregény, de keveset mondanak ezek a terminusok, ha meg akarom határozni a műfaját. Leginkább azokhoz a szövegekhez kapcsolnám, amelyekben a cselekmény másodlagos, a szereplők személyisége és a nyelvezet alakítja a történetet. Bibliai utalásokkal átszőtt remekmű ez, a benne képivé váló táj örökre a miénk marad.

Marilynne Robinson: Háztartás. Magvető, 2020

 

Csonta Noémi