Olvassunk most novellát!
Vannak regényolvasók. Ők a hosszú történetek, akár regényfolyamok szerelmesei, akik képesek súlyos köteteket is magukkal cipelni, hogy a várakozás üres perceiben belemerüljenek, és ne veszítsék el a körülöttük lebegő képzeletbeli történet szálait. A novellaolvasók egészen más típusok. A reggeli kávé mellett vagy éppen elalvás előtt csak egy kicsit akarnak kiszabadulni a mérhető idő kattogásából, s mint ablaknyitáskor, hirtelen megállva mély levegőt szívnak, úgy olvasnak. Szvoren Edina szövegeivel borzongató, élesen hideg levegő csapódik az arcunkba.
Az ország legjobb hóhéra az írónő harmadik novelláskötete, 2015-ben jelent meg. A szövegek leggyakoribb témája a szülő-gyermek viszony, a kamaszok leküzdhetetlen viszolygása a szülői mintáktól, vagy épp a felnőtt korú szereplő kapcsolata idősödő anyjával, apjával. Boldogtalan, szorongó karakterekkel találkozunk: egy fiúval, aki bekerül az idegen iskolakórusba, egy felnőttel, aki bemutatja anyjának a barátnőjét, péksüteményeket szállító furgonvezetővel, egy nővel, akit évente egyszer meglátogat az apja. Többségük ebben a viszonyban képtelen felszabadulni, a másiktól való rideg elfordulás változataival szembesülünk, a szereplő a figyelem hiányától szenved, magányos, bezárkózik. Ha figyelmesen olvasunk, egyszer-egyszer felbukkannak egymást elismerő alakok, szeretetteljes viszonyok is. A novellák tehát két-három személy kapcsolatára, egyetlen élethelyzetre koncentrálnak, gyakran váratlan fordulat, csavar teszi izgalmassá a hétköznapi helyzeteket.
Nyelvezete, mondatalkotása egyértelműen a legnagyobb erőssége a kötetnek. Szvoren Edina pontos leírásokkal, rövid mondatokkal dolgozik. Szókapcsolatai sokszor meglepőek, előfordul, hogy annyira jellemzőek, hogy humorosnak érezzük. „Arcom ma gótikus” – így kezdődik a Munkanéven ember című novella. Az egyes szám első személyű elbeszélő egy nő, aki az anyjával rendszeresen egy presszóban találkozik. Az apja kitagadta egy írása miatt, így nem kap tőlük pénzt. Kiderül, hogy van egy fia, akire nagyon büszke, szívesen mesélne róla az anyjának, örülne, ha az érdeklődne az unokája iránt, kapcsolatuk azonban kiüresedett, személytelen. A találkozások egyetlen oka, hogy a család szerencseszámaival kitöltsék az aktuális lottószelvényt, ugyanis ha nyernek, akkor a nyeremény a nőé lehet, látszólag ez pótolja az elmaradt örökséget. Már az indításból érezzük, azonban, hogy a nő múltja sérülések sorozata: „Áttetsző üvegű Brigitte Bardot-szemüvegem mint egy földagadt arccsont, a zsírfolt rajta hetes, hónapos. … Szürke metszőfogaim egymásra csúszott tetőzsindelyek.” A szöveg elhallgatja, mi okozza, hogy a nő legszívesebben eltakarja ajkával a fogait, és miért kellene azokat megcsináltatnia. Parancsolóak az anya táskájának vállpántjai, míg az elbeszélő retiküljén a zipzárból „itt-ott kitört a fogazat”. A szöveg újra és újra felhívja a figyelmünket arra, hogy a találkozás nem őszinte, az évek során csak gyűlnek az elfojtott érzések.
Mi tartja össze ezeket az írásokat? Elsősorban tematikusan függenek össze, formailag is hasonlítanak, nagyon tömör, rövid szövegek. A novellák között motivikus összefüggéseket, ismétlődéseket is bőven találunk: az elidegenedés jelei a többnyire városi élethez kapcsolódó tárgyak, mint a kirakat, vagy a lakásokat elválasztó hideg falak, melyeken zajok hallatszanak át. A testrészek is jelentéssel telítődnek (ilyenek például az ujjak, lüktető ujjvégek, ujjak nyomai, zsírfoltok), mondhatjuk, hogy az érintések, érintkezések elkésettek, máskor fájdalommá torzulnak. Egyes szövegrészek groteszkek. Groteszkké teszi a felépített világlátás, a nézőpont. Kevés kivételtől eltekintve a novellák mind énelbeszélések, belső monológok. A belülről kifele látó elbeszélő kizárólag saját szemszögén keresztül mutatja be az őt körülvevő körülményeket. Nincs egy kívülálló elbeszélő, aki értelmezné az eseményeket, és nincs egy kívülálló nézőpont, semmi sem segít eltávolodni a beszélőtől.
29 novella. Emberek és tárgyak, élesítés, exponálás. Szvoren Edina maga nevezi fényképszerűnek ezeket a szövegeket, sűrített világok, feszes mondatok 4-5 oldalon.
A kötet borítójánál érdemes elidőzni. Az írónő édesapja, Szvoren László intarziaképe ez, amely sokáig lógott az otthonuk falán. Önarckép, amelyen az ábrázolt alak két tenyerébe rejti az arcát. A fa erezetének mintázatában látjuk az emberi bőr vonalait, a ráncok és tűrődések hullámzását, a mély szemgödröket. Egymás mellé torlódó ujjak, szikár, hosszú ujjpercek mögött árnyékban levő arc. Ezek az írások a legjobb magyar novellák közé tartoznak.
Csonta Noémi